A vén fekete zongora is összerezzen talán,
Ha ismeretlen árnyak futnak kitárt ravatalán,
Álmoskásan ébredeznek régen elhalt hangok,
Idegenül visszhangozva üres szobád falán.
Aztán elfáradva lassan elcsitulnak,
Szakadt pókhálókból mind a földre hullnak,
Ájultan heverve, - tán egy dalt keresnek,
Egy dalt, amellyel útra kelve, - sokszor messze mentek!
Sarkig kitárt ablakokra emlékeznek újra,
Szomszéd nép is ezt a nótát dúdolgatja már,
Legények a menyecskékre vígan kacsintgatnak,
Csókot lopnak, és májusban orgonát talán.
Ráncosodott arcon újra mosoly éled,
Öreg szív most megint jobban kalapál,
Bár a lábak megvénültek, már csoszogva lépnek,
Peregve futnak emlékképek, szépek is talán.
Fáradt vén szemekbe lusta könnyek szöknek,
Búcsúkönnyek leperegnek a vén zongorán,
Régen játszott dallamok egy éve elköszöntek,
Ő már nincsen, játsszon hát más a vén zongorán.
2010. február 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése